Kezdésnek betennék egy klippet a youtube-rol, azt tessék szíves lenni meghallgatni, addig úgyse megyünk tovább:


Ha megvan, na akkor:

A Turbo név a 90-es évek első felét juttatja eszünkbe elsőre: a Turbó presszót a Kelenföldi pályaudvarnál (ma is áll, de azon a környéken valaki nyomott egy pause-t 1991-ben, a vonatok szabályos téridő - kapun közlekednek valószínűleg), a Turbó rágót, a Porsche Turbót, szóval mindent, csak nem mait.

Pedig eszünkbe juttathat mást is: őszinte, kemény rockot. Valamit, ami nem a Lovasi-fémjelezte megszokásból alternatívnak hívott magyar mainstream zenéből táplálkozik, hanem valami sokkal ősibből: a rockból, a 60-as, 70-es évekből, de nem a puhított Beatles változatból, hanem a fiatal Deep Purple-ből, a Led Zeppelinből, a kezdő Pink Floydból. Amikor a férfiak férfiak voltak; amikor nem kamaszlányoknak kellett nagy igazságokat, vagy éppenséggel bulizenét szolgáltatni, hanem igenis nyomni, ahogy azt kell.

(Persze szeretjük a többiek zenéjét is, csak másért…)

Amikor a zenész felrobbanni jön fel a színpadra, nem 20 év előadói rutinja viszi fel oda. Amikor a hosszú gitárszólóra érdemes figyelni. Amikor azért vagyunk rockerek, mert a zene amit játszunk, az rock.

Van valami visszanyúlás a Turbóban minden rockzenekar őszinte kezdetéhez, valami igazán alternatív: Jero hippis világa, Balázs 90-es éveket idéző nyitott kockás ing, kendő kombója, de leginkább az, ahogy játszanak: semmivel össze nem téveszthető, tévesztendő életérzés, dinamika, életerő.

Szóval jegyezzük meg ezeket a neveket - Tanka Balázs ének, Vígh Dávid szólógitár, Jero basszus, Delov Jávor dob, Dure billentyűk, vokál.

Mert élni éppúgy, mint zenélni, csak igazán érdemes.

(Az ittmaradottaknak pedig még két szám, ha eddig nem volt meggyőző: ugyanez MR2 Akusztik verzióban, és egy P Mobil-feldolgozás.)