Thu 29 Jul 2010
Szeretem érezni az énekes hangján az utolsó, felvétel előtt elszívott cigaretta torokfüstjét, a hangot, ahogy a mikrofon védőhártyájára valami rárepül, ahogy a pengető elcsúszik picit a gitáron, a keverő hibáit, ahogy összeollózta a számot. A hangszerek csendülését, ahogy a háttérben újabb-s-újabb komplex formákat fedezek fel, a tízezredik visszahallgatáskor.
Nem tud sokat a Technics / Panasonic RP HTF 880: nem üt a basszusa, picit hiányoznak belőle a magasok. A Sennheiserek műanyag világa után megváltás mégis úgy érezni, a gitár csendülése igazán természetes volt. Persze a dinamikája sem rossz, mégha nem is tudom, mintha mélabús lenne, lassúcska. Nehéz megmondani dinamikáról, nincs rá jó szó: nem lapos, pusztán lassú.
Az a baj az audiofilizmussal - bár talán szerénytelenség lenne ezt ennek nevezni, hívjuk talán úgy, ahogy: HiFinek - hogy a hangszer, eszközpark meghatározza a zenei ízlést is: így tudom, a Buddha Bar remekül szól, de nem tudnék élvezni benne egy Sonata Arctica számot, mint basszuskiemelős párjaival. Mégis jó, kellemes érzés.
Napokat töltöttem el albumokat hallgatva, Flacban beszerezve, CD-n előkeresve, mikor megvettem. Lassan másfél-két hónapja használom, s a vételt nem bántam meg; kár, hogy jól (ill.: jobban) csak gépről szól, hordozható eszközeim hangkimenete nem olyan jó, hogy látványos romlást ne okozzon a rosszabb minőségű hangvezérlő. De ha valaki úgy gondolja még, van értelme a zenehallgatást nem pusztán melléknek, holmi háttérzajnak, hanem egyenesen főtevékenységnek, mindent kizáró dolognak, olyan hobbinak, ami teljes embert kíván, egész, önmagába merülő figyelmet, muszáj beszerezni egyszer az életben valami hasonlót.
Mert nem sok jó élmény marad, amire drogként vágysz utána, ez viszont olyan lesz.